Menü Bezárás

Advent második vasárnapi kis mese

Minap láttam egy kis animációt, melyben egy íróasztal időbeni fejlődését mutatták be. Hogy került “bele” a számítógépbe, a monitorra a kis notesz, a képek a falról, a számológép, a telefonkönyv, gyakorlatilag minden, míg végül egy csinos kis laptop állt az asztal közepén.

Érdekes összeállítás volt, de számomra valahogy szomorú is. Oly üres lett az asztal, szépen kiürültek a színek, eltűntek az életet jelentő apró tárgyak.

Sajnos azt látom, hogy ez a “fejlődés” nem csak tárgyainkat érinti, hanem minket, magunkat is.

Mintha beleszürkülnénk a világba. Nem? Készülnek a profibbnál profibb képek az online felületek számára. Mikor néztél meg akár pár hónappal ezelőtti fotót? Jah, még nem dobta eléd az  “emlékeztető”?

Mintha sok-sok felhajtás csak a külcsíny kedvéért valósulna meg. Gyors egy fotó, hurrá, mindenki látta, hogy igen, én ott voltam. Aztán? Jönnek a “szuper”-ek, a “jó vagy”-ok, s egy nap múlva szó nélkül elsétáltok egymás mellett az utcán. Pedig biztos érdekes lenne beszélgetni róla.

Ne csak az ablakodat, házadat színesítsd. Színesítsd a lelkedet is. Hogyan?

Beszélgess másokkal. Ne csak online küldj szeretetet. Valóságban is adj. Jó szót, segítséget, mosolyt.

S meglátod, ezekkel magad javát is szolgálod. Hogy ne szürkülj végleg bele a “semmibe”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük